Mesék

  1. A Számházak története

 


A Számházak története (letöltés – pdf)

Messze-messze volt egy kis erdő, ahova alig jártak kirándulók. Nem lehetett itt  különleges hegyeket, érdekes, évszázados fákat találni. Egy egészen hétköznapi erdő volt.

Történetünk  egy forró nyári napon kezdődött,, semmi sem mozdult, néma csend honolt az erdőben. Csak az öreg mókus neszezett az avarban és próbált egy kis téli eleséget gyűjteni. Mikor elfáradt, a botjára támaszkodott és elgondolkodott egy kicsit. Eszébe jutott az ifjúsága, amikor az erdő még tele volt élettel. Vasárnaponként csak úgy jöttek a gyerekek és vidáman játszadoztak, bújócskáztak. Manapság meg alig jönnek erre felé kirándulók.  Amikor jönnek is, sokszor egy kicsi dobozkát nézegetnek, néha bele is beszélnek, aztán újra nyomogatnak rajta valamit. Régebben soha nem látott ilyesmit. Minden gyerek nézelődött, figyelték a mókusokat. Örültek, ha végre megpillantottak egyet. Meg sokszor eleséget is hoztak. Persze volt néha egy-egy vásott kölyök, aki inkább abban lelte örömét, hogy megdobálta a mókusokat, de a többi gyermek barátkozása elfeledtette ezt.

– Bárcsak visszatérnének azok a régi szép idők – sóhajtotta a mókus.

– Mit mondtál, szomszéd? – kérdezte a feketerigó, aki éppen akkor tért haza a szokásos körútjáról.

– Ó, igazából nem fontos, csak emlékeztem a régi dolgokra, hogy milyen szép lenne, ha ismét nyüzsgés és vidámság lenne az erdőben.

– Ez érdekes. Éppen a szomszédos erdőben jártam egy régi barátomnál, és ő mesélte, hogy van egy erdei iskola náluk és bizony sok a látogató arrafelé.

– Nahát, ez nekünk miért nem jutott eddig eszünkbe?

– Nagyon jó ötlet, hívjuk össze az erdei gyűlést! – szólt közbe a pillangó, aki a lombok közül hallgatta a beszélgetést.

Hát így is történt. Feketerigó máris körbe csiripelte az egész erdőben a hírt, hogy alkonyatkor mindenki gyülekezzen a legnagyobb tölgyfa alatt, a tisztáson fontos megbeszélésre. Utána az öreg mókussal elmentek az erdő egyik legöregebb lakójához, a bölcs bagolyhoz, és beavatták a tervükbe. Az ötlet nagyon megtetszett a bagolynak, nem csoda, hiszen mindig is fontosnak tartotta a művelődést, a tanulást.

Elközelített az este. Jöttek is az erdő lakói, apraja-nagyja. Mindenki kíváncsi volt, mert már régen nem volt ilyen gyűlés.

Izgatottan toporogtak, és várták, hogy vajon  miről lesz majd szó.

Végre előállt bagoly barátunk, meglebegtette a szárnyait, jelezve, hogy szólni kíván. Mindenki elcsendesedett.

–  Barátaim! Köszönöm, hogy mindannyian eljöttetek. Egy fontos nap ez a mai a jó öreg erdőnk történetében. Szeretnénk lakóhelyünket érdekesebbé, vonzóbbá tenni a látogatók számára. Arra gondoltunk, hogy egy erdei iskolát hozunk létre. A legszebb részen egy különleges utcát nyitnánk meg, ahol olyan házak állnának, amik igazán segítségek lennének minden kisdiák számára, hogy a számokat jól megtanulja és többet ne keverje össze.

Az utca elején egy egészen kicsi ház állna az egyes számnak és a végén pedig egy szép magas a tízes háznak és persze köztük lenne a többi szám sorban, mindig egyre nagyobb és nagyobb méretben. Így lehetne igazán könnyen megtanulni a számokat. Szóval erről szeretném meghallgatni a véleményeteket, ötleteteket.

– Nekem máris van egy ötletem. Minden ház mellett legyen egy fa, a fán annyi alma, amennyi a házszám. A könyvekben sokszor almákkal tanulnak meg számolni a gyerekek – szólalt meg lelkesen a hernyó.

– Na persze! Hogy aztán mindegyiket megrágjad. Meg különben sincs sok almafa az erdőben – morogta a sündisznó.

– Szerintem te szoktad megrágni az almákat! – indulatoskodott a kis hernyó.

– Csendet kérek! – vetett véget bölcs bagoly a vitának. – Az ötlet kiváló. Viszont az almákat fából kellene faragni, hogy a számuk mindig változatlan legyen.

– Én vállalkozom a faragásra -kiáltott fel a harkály.

– Én pedig összegyűjtöm  a bogyókból a piros festéket – brummogott mackó néni. Sőt azt is megígérte, hogy minden csoportnak illatos málnatortát süt.

Mókus vállalkozott arra, hogy felfesti a számokat az ajtókra, és az ablakokra kezeket, amik szintén azt mutatnák, hogy hányas számú házról van szó.

A kis róka, aki nagyon szerette a virágokat, megígérte, hogy minden házhoz futó virágot ültet, és mindennap megmetszi, hogy csak annyi virág legyen a házakon, amennyi a számuk. Ráadásul még az is jól fog látszani, hogy páros vagy páratlan számról van-e szó.

A következő hónapban nagy volt a sürgés-forgás az erdőben. Mindenki dolgozott, segített, hogy a Számházak utcája időben elkészüljön.

A feketerigó és a többi madár röplapokat szórt szét a környéken, hogy mindenki értesüljön a nagy eseményről.

Mire elérkezett az ősz, minden frissen festve ragyogott a napfényben.  Mindenki boldog volt, hogy részt vehetett a munkában, de a legjobban a házak lakói  örülhettek, hogy ilyen szép otthont kaptak.

Alig várták, hogy végre megérkezzenek az első látogatók. Egérke, aki a 4-es számú házba költözött,  büszkén mutogatta mindenkinek az új dobókockáját, és arról is beszélt, hogy segíteni akar a kis tanulóknak, és ha valamit nem tudnak olyan jól, akkor majd ő mutatja a kockájával a választ.

Így hát minden elkészült. Mindenre lett megoldás. Látszott, hogy milyen sok munka áll a szép eredmény mögött. Most már csak a látogatóknak kell jönni. Remélem,Te is szívesen ellátogatsz a Számházak utcájába és megismerkedsz a számokkal. Már várnak téged a barátaid, a katica, a hernyó, a pillangó, az egérke a dobókockával, a feketerigó, a mókus, a nyúl, a róka, a vaddisznó és mackó néni.

/vissza/